Kislány a nagyvilágban

  A szombat estém is érdekesen alakult. Az utolsó pillanatban realizáltam, hogy kaptam aznap délutánra egy meghívást egy kiállítás megnyitóra Fürth-be egy itteni fiatalembertől. Összekaptam hát magam, és bebuszoztam, metróztam a belvárosba, ahol kissebb telefonos egyeztetést követően egész hamar megtaláltuk egymást. :)

 Izé. Először is sűrű elnézést kérek minden érintettől, amiért alkoholos befolyásoltság alatt megbontom az alapsztorit és az időrendet. Az igazat megvallva egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy merre kanyarodok majd ezután a kitérő után. Szóval mindenkinek kellemes bogozgatást kívánok...
Hogy Bugs Bunnyt idézzem: Ez van srácok... :D
Gondoltam aktualizálom magam.

Utólagos bocsánat Zsuzsitól és édesanyámtól, hogy ma nem jött létre a beígért chatelés. Eléggé beboroztunk ugyanis. :P

Az van, hogy beindult a couchsurfing projekt és jól esett leöblíteni az ilyen-olyan, egyébként igen jóféle német söröket némi hazai háziborral ma este... :) Végre összeszedtem magam, és beírtam a fórumba a Nürnbergi arcoknak, hogy itt vagyok, új vagyok, kb. milyen dolgok érdekelnének a városban, és vigyenek, ahová akarnak. :)
2 napon belül kaptam 6 privát levelet és volt két igen kellemes estém Nürnberg belvárosában. :)
A péntek estémet egy közel kétméteres, szőke, félig amerikai, félig német fiatalemberrel töltöttem Nürnberg patináns jazzkocsmájában a Jazzstudio Nürnbergben, ami 1954 óta üzemel. Azért ez nem semmi... Pukkadhatnak a debreceni jazzbarátok, no! ;)

Előtte némi városnézéssel, töltöttük az időt. Gyönyörű amerikai akcentussal mesélte nekem a különféle történelmi érdekességeket, voltunk a várban, néztünk kilátást, aztán az okos mobiltelefonjával elnavigáltunk a jazzkocsmáig, ahol még ő sem volt, de az én kedvemért utána nézett a programnak. :)
Kiderült, hogy egészen képben van a sörökből, úgyhogy, bár a hideg időt tekintve én már ilyenkor átcsapok borivó üzemmódba, hagytam, hogy inkább sörből legyek kicsit továbbkulturálva. Azért az nem semmi, hogy a fiatalember maga is főzött sört Ámerikában hobbizásból... :)

Mikor végre a sok történelmi sztori után lebattyogtunk a jazzpincébe, szegényem nem győzte behúzni a buksiját, olyan alacsony volt a hely... kicsit amolyan tokajos, borospincés életérzés, csak kőfalak, nem tégla, icipici színpad, szűk helyiség, csöppnyi bár, szóval igazi underground. :D 

Épp csak megvettük az első sörünket, már be is indult a buli: egy  igazán jóféle blueskoncertre tévedtünk, egy atléta termetű fekete bácsi énekelt, a német muzsikusemberek meg nyomták alá, mint állat. Az átlagközönség valahol 40 és 50 év között volt, egy párocskát leszámítva szerintem mi voltunk a legfiatalabbak az egész vendégseregből. A félidőben betévedtek a srác haverjai, ami nagyban javította az életkori statisztikát, és egyszer csak realizáltam, hogy éppen gyakorlatilag 6 tök ismeretlen német fiatalember társaságában őrjöngök ülve, sörözgetve, Nürnberg legrégibb jazzkocsmájában... Azt hiszem nem kell külön részleteznem a 26 fogas vigyoromat, ami ettől az aromra ült... :D (Igen, mindössze ennyi marad a nagy fogszabályzás után, és még így sem férnek el rendesen... nekem aztán ne mondjátok ezek után, hogy túl nagy a pofám... :D) Mindenesetre most kiderült, vigyorogni még tudok vele... ;)

Amint vége lett a koncertnek, pikk-pakk eloszlott a vendégsereg, mi pedig a bár felé vettül az irányt. Valami titokzatos módon itt már készülőben volt számomra egy meglepetés... A csapos, aki korábban valami sörritkaságra invitált meg minket, most hozott egy kis plakátot nekem, amit már alá is iratott a zenészek egy részével, a maradék autogrammot pedig újdonsült félamerikánus barátom gyűjtötte be, míg én gyanútlanul magamra öltöttem a kabátom. :) A poszter hátuljára kértem még egy-két bulidátumot, megdícsérték Chris barátunk ízlését, (ööö ez azt hiszem nekem szólt), megtudtuk, hogy a zenekar tagjait régi barátság, ám annál kevesebb próba köti össze... és hogy az egyik gitárosarc mindössze száz méterre lakik innen. Na ez aztán a kényelmes hakni! ;)

Ismét nyakunkba vettük a várost, megnéztünk mindenféle helyeket. A legvégén valami káprázatos emeleten kötöttünk ki. Baromi nagy kristálycsillár, hiper-szuper muzsika, középen könyves polcok, a falon szarvas agancs, és arany függöny, és valahogy mégis a jó ízlés határain belül maradt az egész... érdekes. Elücsörögtünk olyan fél 3-ig, aztán szakadó esőben elindultunk a főpályaudvartól induló éjszakai buszokhoz.

Gondoltam, megkönnyítem az átszállásom, és megkértem a buszvezetőt, hogy szóljon, a megfelelő helyen. Kicsit csacsogni kezdtünk, erre kiderült, hogy az édesanyja szlovákiai magyar és ő is törögeti a nyelvet... Nahát!
Szólt is egy helyen, hogy itt szálljak le, menjek át a túloldalra. Követtem az utasítást, de nem láttam éjszakai járatra utaló jeleket... nemsokára érkezett még egy N9 csak az ellenkező irányból. Felpattantam, és nekiálltam kérdezősködni, hogy most akkor honnan is megy az a másik busz???
Sofőrünk ez esetben nemhogy magyarul, még angolul sem beszélt, de végül, miután minden német tudásomat bevetettem, kihámozta, mit is akarok, kirakott a következő megállóban, ahol szerintem előzőleg is le kellett volna szállnom...

Nézek jobbra, nézek ballra, sehol egy ember. Annyit tudtam, hogy nem sok időm volt az átszállásra, úgyhogy nekiálltam a táblákat böngészni, és úgy tünt a következő járat vagy egy óra múlva érkezik. Hát, jobb híreket is el tudtam volna képzelni hajnal negyed 4 körül... Okés, semmi pánik. Lehet, hogy mégiscsak oda jött volna valami, ahol felpattantam erre a buszra? Vagy mégsem?

Na, gondoltam elindulok abba az irányba, de azért közben megnézem, a többi buszmegállót itt a környéken, hátha mégis... Hamarosan érdekes infokat találtam: 1 perc múlva jön a megfelelő számú busz, a megfelelő irányból... és tényleg.

Na ennél a pontnál kicsit elgondolkodtam, de miután még a házhoz legközelebbi megállót is időben észrevettem, már egészen biztos voltam abban, hogy bárki is legyen az őrangyalom, igen kemény csaj vagy legény, és nem sokat lustálkodik... :D Szóval utólag is köszönöm szépen a fentiek valamennyi segédletét!

Négy óra után nem sokkal már otthon is voltam... há' megy ez mint a mozgólépcső! :D


 

A nagy érdeklődésre való tekintettel, úgy döntöttem nem csigázom túl sokáig a kedves publikum pattanásig feszült idegeit...

Miután pikk-pakk megállapodtunk a "little house" szükségességét, és költségeit illetően, a mi kedves Mikulásunk kölcsönzött a feleségétől egy hatalmas, ámbár alig világító. zsebnek nem éppen nevezhető lámpát és elindultunk a majdnem vaksötétben...
Mentünk is legalább 20 métert, mire valóban ott állt egy faház, helyes kis verandával, műanyag asztallal, székekkel, óriási kulcstartóval és kulccsal a zárban... Ó drága Murphy, áldassék a neved!

Volt abban 2 lámpa, 2 emeletes ágy, négy szék, egy kockaasztal, rezsó(!), teafőző(!), komplett evőeszközkészlet tányérokkal és konyhai kellékekkel(!), hőszigetelt nyílászárók, hűtő(!), villanyradiátor(!), ágyneműk... ugyan huzat nélkül, de hát már-már túl szép is lett volna, ha még az is van ilyen baráti áron. Én egy laza mozdulattal működésbe helyeztem a radiátort, és szétosztottam a pucér paplanokat, belebújtam a pizsamámba, és egy pulóverbe -ha esetleg jó magyar szokás szerint a radiátor mégsem működne rendeltetésszerűen-, aztán bebújtam a nekem osztott dupla paplan alá. Őseim némi matekolás és esélylatolgatás után hasonlóan cselekedtek.
A hőn áhított regeneráló alvás azonban nehezen érkezett. Forgolódás, szuszogás, fogcsikorgatás, ízzadás, pulcsilevevés, horkolás. Már-már elaludtam, amikor édesapám, akinek a fölöttem lévő emeletes ágyat kiosztottuk, a tőle telhető legfinomabb mozdulattal leröppent a magaslesről, hogy egy stresszoldó cigivel nyugtassa magát. Ezt a hadműveletet homályos emlékezetem szerint még legalább 2x megismételte az éjszaka folyamán. Sebaj, legalább nem fázunk. 

Borús reggel, hűvös dán ősz. Valahogy eszembe jutott, amikor tegnap érdeklődve méláztam a még suhanó autó ablakából... vajon, hogy élnek itt az emberek? Gyermekeim! Szép dolog a mindenre kiterjedő kulturális, és néprajzi érdeklődés, DE! Nem árt az ilyesmivel vigyázni, különben megeshet, hogy egy szép napon egy mongol jurtában találjátok magatokat erjesztett lótejet szürcsölgetve, bárányszemeket szopogatva...

Szerencsére Dánia nem ilyen nomád környék... van benne például egy autószerelő műhely is, ahol a mi járgányunk tegnap éjjel tanyát vert... Vajon dolgoznak vasárnap? Telefonálgatás.
A magányos 70 körüli, gyermektelen Svédországba telepedett nagynéni-nagybácsi közben elindult értünk, a kis Polo-val, amibe 12 év alatt 25.000 km-t sikerült belerakni. Volt min izgulni...
Elsétáltunk a kocsihoz, szerencsénkre az irodában dolgozott a tulajdonos házaspár, tündéri kamasz labradoruk társaságában. Használhattam a netkábelt, és a laptopon óriási skypolásban kezdte törni a fejét szinte az egész rokonság, hogyan is keveredjünk haza.
Megtudtuk, hogy a motort 4000 Euro-ért lehetne kicseréltetni itt helyben egy másik használt motorra. Valahogy nem akaródzott a dolog, de a hazaszállítás is horror áron van. Brainstorming.
Sikerül megállapodni, hogy egy csinos kis összegért ácsoroghat a kocsi a maradék egy hétig ott, ahova letették. Aztán majd meglátjuk, mi legyen.

Kora délutánra szerencsésen megérkeztek nyugdíjas megmentőink, és valahogy betetriszeztük a csomagjainkat és még magunkat is a pöttöm kocsiba. Irány Svédország! A nyugalom kedvéért apu vezet.

Óriási esőben érkeztünk meg, így már-már földöntúli élményt okozott az előre lefőzött, jól felmelegített gulyásleves, és az azt követő forró fürdő remekbe szabott kombinációja. Akkorát, de AKKORÁT zabáltam, hogy csak na, és végre aludtam egy rendeset is. Ugyan felfújhatós matracon, de legalább rendes házban.
Hm. Erre a rendes házra legközelebb még visszatérek...
 

 "Mentünk, mentünk, mentünk míg az út el nem fogyott előttünk..." írtam úgy 18-20 évvel ezelőtt egy hasonló svédországi utazás kapcsán anno, hogy gyakoroljak az anyukám szerint elkerülhetetlen "Nyári élményem" című fogalmazásra - amit azóta sem irattak meg velem a tanárok...
Hát igen. Az út egyszer csak elfogy az ember elől, amint a kontinens széléhez érkezik, de ha ezt a megfelelő helyen teszi, kisvártatva már gurulhat is tovább: egy kompra. Itt aztán egy-két halovány, de legalább már örökzölddé vált sziporka után - apu komp akart lenni, de nem komplett - a navigáció cigányvajdája is megmondta, hogy na mostmár húzzuk le a szaros seggünket erről a csaúnakrúl.

Húztuk is mi úgy 80 kilométeren át kies Dánia nem túl változatos vidékein, amikor is, éppen csak legurultunk sztrádáról egy benzinkút lehajtójára, mire a motor teljesen begőzölt. Legalábbis amennyire tőle és a maradék hűtővízből tellett. Történt mindez sötétedéskor, gyakorlatilag a nagy büdös semmi közepén.
Nagy fejvakarászás, kéz-csípőre-tevés, hűtővízhordás, kocsinézegetés... hümmögés, rokonokkal telefonálás. Esti lehűlés.
Szerencsénkre épp ott állt meg tankolni egy autómentő, akihez pofátlan módon odarohantam, hogy nézze már meg, szerinte ugyan mi történhetett a kocsinkkal azon túl, hogy láthatóan nincs meg a hűtővíz, és feltűnően sok az olaj a jobb oldali első kerék mögötti területen.
Autó alá fekvés, telefonnal világítás, nézegetés, hümmögés. Motor kaputt. Hát akkor mi legyen? Innen mégiscsak odább kéne menni, valahogy mégiscsak el kellene jutni Svédországig, (esetleg haza) de első körben, talán, valahol aludni sem ártana. Ha lehet melegben.
Hát, el lehet húzni a kocsit a legközelebbi faluig a trailerrel velünk együtt potom 140 juróért.... Legyen.

Így jutottunk a kb. 1500 fős kis faluba, mely jóatyám szerint "egy sor ház egy sor tükör" és kivételesen osztom ezt a megállapítását.
Ha bárki közületek kételkedne a hely létezésében itt megtalálhatja. 

Lényeg a bélyeg, megtudtuk, hogy van két camping, illetve egy este 10-ig nyitvatartó kiosk (kocsmaféleség) a falu végén, mint opció. A közelebbi camping 400m. Ó hát, ezt már féllábbal is, ugrálva!
Csakhogy, hosszú sötét bekötőút után, még csak nyomokban sem tartalmazott a hely egy recepciót, vagy beígért faházat, de egy árva lélek, ami ugyebár nem sok, annyi sem kódorgott az utcán, nemhogy a kempingben. Volt egy szép nagy kőház, be is kopogtam, de csak 3 házőrzőbe átfajzott vadászkutya üdvözölt, akiket nem akartam volna jobban felingerelni.

Na, majd a másik, a falu végén, biztosan az lesz az igazi... Sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsü... jajj, miket beszélek, nem volt ott egy domb se, csücsülni se csücsültünk, mert nem nagyon volt mire. Apu már húzta a száját, hogy itt már úgy se lesz semmi, forduljunk vissza, majd alszunk a kocsiban, jó lesz az... Én csak elszaladtam a végére, és tényleg volt egy kiosk, de tök sötét. Hátul égett egy kis lámpa. Beljebb: kemping, szigorúan lakókocsik. Sehol egy faház.
Utolsó kétségbeesett kopogás a kiosk ablakán. Egy meglepődött lány jön elő, vázolom a helyzetet in English, mondja, itt nincs faház, de a másik kempingben van. Keressünk egyet, benne lesz a kulcs a zárban, reggel jön az ember, majd akkor kell fizetni. Jó. Kérdezem, ő meddig van itt, ha mégsem jön össze ez a faház projekt, tudok-e még segítséget kérni tőle. 10-ig. 9:40.

Na, visszabaktatunk az első kempingbe, - ekkorra már a sültkrumpli vacsoránk is oda lett, amit a töröknek tűnő pizzásoktól szereztünk zárás előtt 10 perccel -, meleg szeretettel üdvözöljük ismét a közös wc-t, és hideg vizes zuhanyzót, vadászkutyákat, bekapcsoljuk a mobiltelefon lámpáinkat és keressük a faházakat. Egy sincs.
Akkor legalább folyó ügyeket és fogmosást intézzünk, aztán irány a kocsi és reméljük, hogy nem lesz fagypont közeli az éjszakánk. Éppen mobiltöltő után kutatok a bőröndben, amit persze Németországban hagytam, amikor 2 kocsi begurul a bekötő útról. 
Nemsokára jön egy alacsony, köpcös, ősz, szakállas bácsi, amolyan szabadidős Mikulás forma, elmesélem mi járatban vagyunk, in English.
-Oh, little house! I can give you a little house for the night! 42 juróz. - Némi pantomime, fele német-fele angol, de már vigyorgunk mint a tejbetök, futok is a Mikulás után, nehogy már valaki lecsapja a kezünkről a mi little house-unkat éjszakára...

Bőröndök bepakolva, cipők letakarítva, aksik feltöltve, már csak némi alvás színlelés és indulás...
 

Holnaptól nincs próbálkozás.

Gyere el és jó lesz! ;)