A folyó mentén sétálgatva napnyugtakor sikerült rácsodálkozni, milyen karnyújtásnyira is van itt egy darab természet a metróállomástól, ugyanakkor nem kisebb meglepetést okozott maga a helyszín sem: szinte a folyó partján, egy egykori fürdőhelyhez tartozó faházat beleztek ki és alakítottak át kiállítótérré (szerintem a lehető legkisebb költségvetésből).
Csupasz gerendák, kezeletlennek tűnő fapadló, fehér, de itt-ott kopottas falak. Na meg sok fura alak és egy bár a sarokban, hogy legyen hol beborozni az odatévedt művészkutyáknak... :) Nem is voltam kirívó a színes Adidas cipellőmben, meg a lila harisnya-rövid szövetnadrág-zseki kombinációmban... ez a szett egy kissé angolosra sikeredett, no! Hádde mit csináljak, ha ilyen sorrendben jöttek ki a szekrényből...? :D

Kiderült, hogy a fazon futás közben találkozott az egyik festőnővel a parkban, aki azon nyomban meghívta ide, és láttuk is kiállítva az akkor készülőben lévő alkotást. Emberünk belebolondult az egyik képbe, és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta a festőt. De pechjére a fiatal kiscsajszi addigra már elboltolta a képet... hát van ez így... 

Ezek után, mivel jócskán elidőztünk a kiállításon, felmentünk az archoz, hogy folyóügyeket intézzünk. Ebben az volt a vicces, hogy kiderült, egy baromi öreg, de szépen felújított óvárosi házban lakik, úgyhogy egyúttal szétnézhettem, hogy milyen is egy ilyen belülről. Annyit mondhatok, nagyon cuki!
Kissé meglepődtem a fürdőszobai wc felett sorakozó könyvek és dvd-k láttán... rá is kérdeztem, hogy ugyan miért tartja ott őket?! Volt ott egy felirat, amit nem értettem, úgyhogy fel lettem világosítva... ezek olyan cuccok, amikre már nincs szüksége, és ha a vendégeinek megtetszik belőle valami, hát az övék. És, hogy miért éppen oda? Mert oda előbb-utóbb mindenki beteszi a lábát... :D Vigyorogva mesélte, hogy már több ismerőse is átvette a szabadalmat... amivel mélységesen-mélyen egyet tudok érteni. :)

Dolgunk végeztével fogtuk magunkat és bemetróztunk Nürnbergbe, közben kikupálódtam kicsit fizikából, és még azt is megtudtam, hogy ez azon ritka városok egyike, ahol egyszerre mennek ember által vezetett, és gép által irányított metrók, bizony ám! 
A belvárosban már gyűltek a couchsurfinges arcok egy híresebbnek számító étteremben, ahol én is ettem egy gyerek menüt, mert vacsizni nem nagyon volt időm. (A kaja elég felejthető volt.) Az egyik srác másnap indult világ körüli útra a couch surfing segítségével, amit Brazíliával kezd majd... őt búcsúztatták, hát nem semmi... :) Megint megkóstoltam egy barna sört, közben pedig valahogy mindig volt kivel beszélgetni... az volt a legjobb az egészben, hogy tényleg kíváncsiak voltak az ember hülye kis sztorijaira, és ők is elég izgalmas dolgokat meséltek. Barlangászkodás, jégkunyhóban alvás, egyebek...

Nemsokára átmentünk egy másik helyre, ahol hatalmas tömeg volt, hangos zene, színes fények, és valami furcsa káoszban mindenféle ótvar lámpák fellógatva a pult fölé, ja, és mintás tapéta, mert az kell... :) Egy darabig ácsorogtam egyik lábamról a másikra, mert kifejezetten rühellem az olyan helyeket, ahol nincs elég tér, de aztán az egyik arc kihívott az utcára, hogy ott most sürgősen bort kell inni... hát legyen! Már-már magyaros szokás szerint körbeadogattuk a borosüveget, amíg az ki nem ürült, aztán a szimpatikus újonnan érkezett hajdani bortulajdonos kiscsajokkal együtt visszapréselődtünk a sarokba, ahol addigra már asztala is lett a társaságnak. 

Itt egy elég öreg, de annál kedvesebb és fiatalosabb couchsurfingelő emberkével, meg egy első látásra nem túl szimpi vörös hajú, fura csontos, colos figurával kezdtem el beszélgetni, egészen odáig fajult a dolog, míg már könyvcímeket cserélgettünk, és filozofálgattunk az élet nagy dolgairól. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem ártana csekkolnom az időt, és jól is tettem: egy gyors köszönés, térkép-táskába-gyűrés, és futólépés a metróhoz. Szerencsére az egyik leányzó megmutatta az utat, úgyhogy szépen-ügyesen hazataláltam. Legalábbis, ami a dolog metró részét illeti.

Kiderült ugyanis, hogy az utolsó metróhoz nincs utolsó busz is pászítva, mint ahogy én azt, a német precizitás feltétlen híve, naívan feltételeztem. 
Nyö! Állok a metró előtt, nézem a buszmegállót: 40 perc múlva jött volna az az N9-es, amivel a múltkori kaland átszálló pontjához a Rathaus-hoz tudtam volna eljutni, onnan pedig ugyebár még egy busz kellett volna a boldogsághoz. Na gondoltam, azt már nem! Álldogált ugyan egy taxi, de a pénzt meg ilyesmire nem pocsékolja egy bátor magyar hölgyemény. Inkább, nagy vagányan nekiindultam gyalog a 9 fokos éjszakának a kissé hiányos térképem, és a buszútvonal mentén... 

Nem mértem stopperrel az időt, és többször megálltam a lámpafények alatt utat csekkolni, de cirka egy óra alatt hazanavigáltam, és egy forró színes-fényes pincezuhannyal vígasztaltam magam a hirtelen kalandvágyamért... Hát, hogy is mondjam, aznap este sem kellett nagyon álomba ringatnia senkinek... :D